Kovács Márk: A „téli” patak kincsei

A „téli” patak kincsei
Kovács Márk írása

DIGITAL CAMERA

Álmos, komor szürkeséggel kezdődik az év. Mégis, ez a komorság más, mint amit korábban megszoktunk ilyenkor. A kopogós hideg helyett gomolygó felhők, a hóesés helyett pedig el-eleredő csendes eső töri meg a hétvége fáradt, egyhangú menetelését. Már régen voltam vízen, pergető botot pedig még annál is régebben fogtam a kezemben. Hiába, az őszi idény vége nem olyan eredményekkel zárult, mint amilyen lendülettel elkezdődött. Megkérdőjelezni ugyan nem lehet a természet rendjét, legfeljebb visszarévedni a sikerekre, és ez által jobban értékelni a már emlékként bevésődött szerencsés napokat… Több dolgom is lenne, mégis nagyon gondolkodom rajta, hogy ma ejtem meg az év első pecáját. A reggel úgy kúszik át a késő délelőttbe, hogy szinte észre sem veszem, s már kora délután van, amikor újra elered az eső, de amilyen kényesen teszi, olyan lesz az eredménye is. Szinte meg sem látszik, hogy bármi is történt volna a környezetben. Na, jó. Délután egy óra körül jár az idő, amikor döntök, és elkezdem összekapni a felszerelést. Egy számomra kedves botért nyúlok, ami a maga 240 cm-es hosszával és 10-40 grammos dobósúlyával a retúr balinoktól a süllőkön és csukákon át a tíz feletti harcsáig már sok mindent látott velem. Furán hangzik, de biztosan érzem a medium blankon még a kis körforgó veretését is. A 2500-as orsón úgy 20-as monofil, ennél vékonyabbat, ha erőltetnék, sem használnék. Foghatnám –jogosan– a terepviszonyokra, de nem teszem. Alapból sem vagyok egy UL hívő, de egyszerűen nem is látom nagyon értelmét az ennél lágyabb felszerelésnek, sokkal inkább pluszkiadásnak, abból meg akad úgyis elég.

 

Sietős pakolászás után robogok a teljesen ismeretlen pálya felé. A helyen egyszer már évekkel ezelőtt, egy kósza ötlettől vezérelve dobáltam körülbelül öt-tíz percet, persze eredmény nélkül. Egy ismerősöm mondta a napokban, hogy fognak itt halat, de őszintén szólva hittem is benne, meg nem is. Úgy indultam neki a pataknak, hogy ha bármilyen és bármekkora hal jelentkezik a horgon, már nagyon elégedett leszek. Egy-egy apró wobbler és kis twister között kotorászva megakadt a kezem egy 1-es méretű ezüstszínű körforgón, amit még ajándékba kaptam. Nagyon szeretem ezt a típust, csukára borús időben vagy zavaros vízen egyértelmű favorit a nagyobb méreteiben, ahogy azt már máshol is leírtam. Ebben a méretben és ebben a színben, itt, ezt tartottam a leguniverzálisabb választásnak abból kiindulva, hogy nem sok konkrét info-val rendelkezem a helyről, s csali arzenálom is bőven elmarad attól, amiből ilyen körülmények között válogatni szoktak. Az első hely egy híd alatti rész volt. Körülbelül a tízedik dobásnál tarthattam, amikor kisebb helyzetváltoztatatás után apró rángatózás törte meg a csali monoton ívét, amint azt körzőszerűen tolta a sodrás a folyásnak megfelelően! És lám-lám! Ilyen hamar már hal csillan a horgon! Meglepetésemben kikapom az apró domolykót, amely nagy örömet okozva megnyerte az év első hala címet. Furcsán, kívülről fogja a drilling egyik ága, de ha akarta sem tudta volna bekapni a szájméretéhez képest nagy csalit. Boldogan örökítem meg, majd engedem vissza a vízbe.

 
DIGITAL CAMERA

A történteken felbuzdulva a helyet még kicsit erőltetem, majd elindulok lefelé. Száz-kétszáz métert dobálok át tüzetesen, teljesen eseménytelenül. Nemsokára Napnyugta, hiába, korán sötétedik még. Egy meredek parthoz érek, amit az átellenes oldalán hosszú nádfal vigyáz. A patak, mint mini folyó éppen csak érezhető enyhe külső ívét, úgy formálta ki medrét az agyagos talajban. Szűk a hely is, néhol csak gyenge fél méteres, méteres vízfelület feszül a földes magas part és a vízfelszínbe bele-belebólogató nádszálak között. A 40-50 méteren elterülő jellegzetes partsávban apró öblök is kialakultak, amelyek egyikében mintha mozgást és gyűrűket láttam volna, tőlem úgy 15 méterre. Rádobok. Szerencsésen sikerült, a pontos dobást igénylő szűk vízfelszínnek pont a közepére loccsan a kis villantó. Nem engedem túl mélyre, és máris megkezdem a bevontatást. Talán egy métert húzhatom, amikor éles ütést és azonnali vehemens rugdalózást közvetít a bot! Ezaz! Villámgyorsan realizálom a helyzetet, és érzem, nem az előzőhöz hasonló aprósággal van dolgom. Cikk-cakk szerűen hasítja a vizet a damil a víz egyik oldalától a másikig, míg óvatosan terelni próbálom a halat. Heves léptekkel lopom a távolságot, de a magas parton esélyem sincs. Adrenalin szintem az egekben, mikor először meglátom a zsinór végén loccsantó csillámló, vastag domolykót. Rövid pórázon, hogy ne keverje nádra, vagy 25 métert sétáltatom a meredek parton.  A legközelebbi langós résznél lemegyek hozzá. Egy-két kört még fut, jó erőben van. Néhány kirohanását az itt szélesebb patakban nyugodtabban reagálom, lassan magamhoz terelgetem, majd tarkón fogom. Megvan! Gyors mozdulattal szárazra emelem a gyönyörű, 35-40 centis izmos, húsos halat. Nem mérem, de eszközöm sem lenne hozzá. Inkább boldogan konstatálom az élményt, és jókedvűen helyezem vissza éltető elemébe.

 
DIGITAL CAMERA

A történteken felbuzdulva, a fogás élményétől megzabolázva, lehajolva, lopakodva osonok vissza a célterület elejére. Most már tudatosan, minden idegszálammal arra koncentrálok, hogy a blinker a kiszemelt szűk vízterületre essen. Ha nádra dobnám, rágabalyodik, és ahogy próbálnám kiszabadítani, beleremegne az egész nádfal, ami elijeszthetné a környék összes halát. Ha a másik irányban túlzom el és a meredek part tetejére dobom, valamivel jobb a helyzet, de ekkor is csak óvatosan szabadíthatnám ki a csalit a gazból. Szerencsére csak gondolatban kell megküzdenem ezekkel a szituációkkal, mert sikerül ismét jó helyre ejteni a csalit. Kissé lejjebb engedem azt abból kiindulva, hogy az előbbi fárasztás a felszín közelében megtette hatását, majd megkezdem a bevontatást. Alig veszem fel ülve, meglapulva a pergető pozíciót, mikor ismét, ugyanolyan gorombán rándul kezemben a bot! Megint domolykó, és megint nem kicsi! Szinte fel sem ocsúdtam az előbbi fogás izgalmaiból, de már pattanok fel és újra terelem a hasonlóan szép, és hasonlóan erősen védekező halat a langó felé. Micsoda érzés! Néhány megiramodása után szépen kezembe simul a testes hal. Örömömben újfent készítek róla néhány képet, majd visszaadom ősi gazdájának őt is.

 
DIGITAL CAMERA

Immár mámoros hangulatban lopakodok vissza a területre, ahol az előbbi két halat akasztottam. Valamivel lejjebb álok meg, de még így is azon a pályán vagyok, amit jónak érzek. Megeresztek öt – hat dobást, de most már lejjebb, teljesen fenékig engedem a blinkert, mielőtt megkezdem a bevontatást. Néha egy-egy víz alatti moszat, vagy más növény gondolja úgy, hogy feldíszíti a fémet, de hát honnan is tudhatná, hogy nekem (és a halaknak!) csakis natúran tetszik. Egyik bevontatás közepén járhatok, amikor már-már magam sem hiszem el, de ismét pendül kezemben a pálca! Fülig érő szájjal, szinte már rutinosan lépegetek halamat parírozva a magas parton, amikor az akadót fog a parti növényben. Nincs mese, látom, le kell mennem érte. Valahogyan nyújtózkodva sikerül kiszabadítanom, majd tovább megyünk, míg az alacsonyabb részre érünk. Ez a domi valamit nagyon tudhat, mert bár valamivel kisebb, mint előző két társa, újból elkap egy víz alatt eredő növénycsomót. Azért rövid ráhatás után sikerül kikormányoznom belőle. Valamivel kisebb, mint előző társai, úgy harminc-harmincöt centi körül lehet. Mérhetetlenül elégedetten és boldogan engedem vissza a vízbe.

 
DIGITAL CAMERA

Órámra nézek, és látom, késésben vagyok. Mindjárt rám is sötétedik, úgyhogy gyorsan összepakolom a felszerelést, s nagy lépésekkel, magamban pedig óriási élményekkel, irányba veszem az autót. A hazafelé vezető úton egy pillanatra sem tudok szabadulni a kis patak lakóitól, gondolataimban szakadatlanul, újra és újra átélem a történteket. Január 4-e, két óra horgászat, négy hal, ebből három nagyon szép domi. Kell ennél szebb évkezdés?

 
DIGITAL CAMERA